14 éves korom óta anya szerettem volna lenni. Az álmom valóra vált, három csodás gyermek választott engem édesanyjának és teljesen kiteljesedtem az anyaságban. Sokáig ez a szerep volt a legfontosabb az életemben. Idővel, ahogy nőttek a gyerekek, öt év otthonlét után visszatértem a munka világába.

Magyar-német szakos tanárként középiskolában tanítottam. Ideális munkalehetőség volt ez nekem, mint édesanyának, aki egyrészt nagyon szereti a diákjait, szeret tanítani, másrészt szerencsés, hogy sokat együtt lehet a saját gyermekeivel is. Így az iskolai szünetekben is közösen szervezhettünk, programozhattunk. Ebben az időszakban teljesnek, egésznek éreztem magam.

Mégis azt éreztem, hogy egyszer majd innen továbblépek, de azt akkor még nem, hogy merre visz az utam.

De ne szaladjunk előre, szóval anya vagyok, tanítok, írok és folyamatosan tanulok.

Ez volt az az időszak, amikor már megengedtem magamnak, hogy nemcsak a "játszóteres" munkaruhámat vettem fel, hanem nőiesebben öltözködtem, kifestettem magam. Akkor döbbentem rá, hogy ezt így is lehet. Nőnek és anyának lenni egyszerre, együtt megélhető, szeretem dolgok voltak az életemben. Élveztem ezeket a szerepeket, mert magamra is tudtam már időt fordítani.

Eljutottam odáig, hogy ne azon kattogjak, mi van a gyerekekkel, hanem élveztem lelkiismeret-furdalás nélkül, amikor nem voltak velem. Vettem magamnak új ruhákat, csavarogtam, barátnőztem, tornázni jártam, s a kollégáimmal is nagyon jól éreztem magam.

Szívesen emlékszem vissza ezekre az időkre.

Teltek-múltak az évek, legalább már húsz is eltelt azóta, s egyszercsak jött valami furcsa érzés, belső nyugtalanság, változásra, változtatásra való belső igény, de nem tudtam lépni.

Azt hiszem, ez az életközepi válság volt, amin sokan ilyenkor keresztül megyünk. Először megijedtem, majd ráeszméltem, hogy én is halandó vagyok, s még olyan sok minden van, amit tenni szeretnék. Beleragadtam ebbe a nem szeretem állapotba, közben a testem szomatizált, jelezte, hogy valami nincs rendben. Döntenem kellett, már az egészségem miatt is.

Huszönöt év után kiléptem a magyar oktatási rendszer kötelékéből és magántanár lettem. Ez a változás olyan fantasztikusan sikerült, a föld felett jártam, boldog voltam, s ahogy József Attila mondja a Dunánál című versében: "Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve nézem, amit meglátok hirtelen". Ráébredtem, hogy csodás helyen élek, a Pilis lábánál, de nem találkoztam évekig az erdővel, a csipkebogyó bokrokkal, a tavaszi hériccsel, megannyi csodával. Átalakult az életem, a lelkem megnyugodott és éreztem, hogy itthon, otthon vagyok.

Rájöttem, hogy a fókuszom nagyon sokáig kint volt. Feladatokkal, tervekkel voltam elfoglalva és nem figyeltem kellőképpen a belső hangomra, iránytűmre.

És akkor jött az új szerelem, a SzomatoDráma módszernek a megismerése, majd megtanulása, mely szerelem úgy tűnik, már az életem szerves része, nagyon boldogtalan lennék nélküle.

Aztán egyszer csak bevillant:

"Egy életem van, egy halálom, a gyerekek megnőttek, lassan kirepültek, szabad vagyok!" Kalandvágyó részem teljes üzemmódra kapcsolt, s jött a hívás, mennem kellett. Éreztem, hogy újjászületésben vagyok és meg kell találnom magamban azt a nőt, aki valamikor élvezte az életet, lelkes volt és szabad. Minden támogatást, szeretet megkaptam ehhez, amire vágytam.

Éreztem, hogy ebben az időszakban arra volt szükségem, hogy egyedül legyek, csak magammal, s amilyen hosszan ezt meg lehet tennem, meg is éljem. Ez az érzés vezetett el a Caminoig.

Itt volt végre lehetőségem hosszan befelé figyelni, megújulni, kapcsolódni Önmagamhoz, s közben világot is látni. Persze volt bennem kétség is, hogy vajon képes leszek -e az utat végigjárni. Végül sikerült, büszke vagyok rá, a sorsom része lett. Ott az Úton döntöttem el, hogy végleg elköteleződöm az Ultrarövid Terápia és a SzomatoDráma mellett.

Vittek a lábaim, amiért nagyon hálás voltam. Minden nap zarándok üzemmódban keltem, feküdtem. Minden este megköszöntem a testemnek-lelkemnek, hogy együttműködő, kitartó és megbízható útitársaim. Emlékszem, amikor már nagyon elfáradtam fizikailag, valami megmagyarázhatatlan lélek-erő vitt tovább az úton. Láthatatlan, inspiráló energiák hajtottak, s én hagytam magam.

Hálás vagyok, hogy megélhettem ezt a csodát. Semmihez nem hasonlítható érzés, amikor az ember megérkezik Santiago de Compostelába. Az extatikus állapoton, a meghatódottságon, a fáradtságon túl, az önmagamba vetett hitem, az önbizalmam erősödött, s a magamról alkotott addig kialakult képem is megváltozott. A külső szabadságnak az érzése pedig belső szabadsággá, harmóniává alakult bennem. Ennek az élménynek az inspiráló hatása tovább folytatódott.

Festeni kezdtem, naponta megtettem a kis zarándoklataimat, élveztem a kapcsolódást a Pilis gyógyító energiáival, inspiráló meditatív állapotaimban új gondolatok születtek ott bennem, melyeket tettek is követtek.

Volt amikor a tangó, a tánc volt a főszereplő az életemben. Volt egy férfi, aki csak rám figyelt, aki minden porcikámat érezte és segített nekem abban, hogy megszülessen bennem újra a nő. Furcsa érzés volt. Éreztem, ahogy omlott le a bennem levő fal és ahogyan hétről-hétre megújultam.

Tanultam magamról, a férfi-női kapcsolatokról, láttam, éreztem, miben vagyok jó és miben kell, hogy fejlődjek.  

Mit teszek magamért?

Kirándulok, erdőt járok, fákat, embereket ölelgetek, élek. Kell olykor az egyedüllét, szeretem a magam társaságát. Jóban vagyunk. Rengeteg tervem van még, amit szeretnék megvalósítani, ugyanakkor megyek a Flow-val, fogadom, amit az élettől kapok. Nyitott, elfogadó és befogadó lényemmel pedig azt teszem ma már, ami a szívemnek a legkedvesebb, ahol a lelkem otthon érzi magát és boldog.

Jelen vagyok az életemben.

És nemcsak gondolok rá, hanem teszek is azért, hogy boldog nő legyek!