Összefércelt generációk

-Mintha rád szabták volna ezt a munkát! Csengett a fülem a családi kórustól gyermekkoromban. -Kiváló szabó lesz belőled is fiam! -mondta az apám!

Majd nálam kitanulod a szakma csínját- bínját közölte nagyapám, amikor  segédinasnak álltam be mellé.

-Jegyezd meg! -nézett rám nyílt, őszinte tekintetével. A ruha teszi az embert, s amíg ember lesz a földön, addig munkád is.

Csak néztem, csodáltam nagyapa diadalittas, határozott mozdulatait, ahogyan a szabókrétát a ruhán végigsiklatta, a tűbe okuláréjával cérnát fűzött, s gombostűkkel teli szájában a próbára érkező megrendelőre szabta a vágyott ruhát.

De én a pillanatra vártam, arra, hogy nagyapa délutáni szunyókájának idején kicsenjem magas szárú csizmájából a bugylibicskáját, amit a kapcarongyába mindig gondosan becsomagolt, s uzsgyi, rohanjak vele a kert végébe, titkos világom helyszínére. Mát vártak a kiszemelt áldozataim, akik először szabotálták a munkámat, rendre kicsusszantak a kezeim közül, majd később sikerült egyet-kettőt, fajra, színre, nemre való tekintet nélkül górcső alá vennem.

Boncmester lettem. Nagypapa biztosan nem örülne, bár, ha tudná, milyen nagy szerepe van itt is az ollónak, tűnek és cérnának, talán megbékélne a sorsommal.

A halál lett az életem.

Izgalmas kórtörténetekkel, véres  leszámolásokkal, igazi húsba vágó történetekkel találkozom nap, mint nap. Itt a szerelmi légyottnak induló, a torkos csütörtökön torkon ragadt szerető torokszorító történetének drámába torkolló eseménye is szerepel az étlapon.

Ez éppen tegnap történt.

 A szerető elhívta a nőt egy kellemes étterembe. Félhomály, zene, idilli hangulat. A nő férje  az asszonyt követni kezdte. A szerelmesek éppen koccintottak a közös életükre, amikor a megdühödött férj váratlanul berohant az étterembe, nekiesett késsel a feleségének, majd fojtogatni kezdte. Olyan gyanútlanul és hirtelen történt minden. Hatan sem tudták lefogni. A törékeny nő védekezni próbált, gyenge karjai hamar megadták magukat. A mentősök kísérletei is kudarcba fulladtak, sajnos még aznap délután nálunk kötött ki.

A friss sérülések nyomai jól látszódnak, még ki sem hűlt szegényke.

Most éppen ő a soros. Ahogy nézem őt, s készülődök a munkámra, nagyapám keze emelkedik bennem. Finoman nyúlok az éles szikéért és pillanatok alatt kiszámítható módon, mint a szabókréta, siklik a penge a húson. Közben az örökségemen gondolkodom. A szenvedéllyel végzett munkáról, ahogyan nagyapát láttam megérinteni az anyagot, ahogyan a szabóasztalon át-keresztül repült a szatén, a pamut, a vászon. Hogy izzott körülötte a levegő! Istenem, még a lélegzetét is visszafojtotta, csak a feladatra fókuszált, hogy tökéletes mestermunka kerüljön ki a kezei közül. Láttam a tiszteletet és az alázatot is a tekintetében.

 És ez most itt van velem, bennem. Érkezik a tű, a cérna, precíz öltések születnek. Legyen az ember igényes a holtnak asztalánál is.

Ehhez a szakmához kiváló gyomorra, de a vér szeretetére is szükség van.

Nagyapa sokszor megszúrta az ujját. Aztán lenyalogatta kiserkent vérét, majd nekem is ezt javasolta. Azt mondta, a saját vérünket szeretni kell. Ezt jól belémkódolta, mert népes családomat mindig én látom vendégül karácsonykor, nálam vannak a nagycsaládi ünnepek. A halat én zsigerelem, a pulykahúsról nem is beszélve, ott van a legnagyobb szükség a tudományos munkámra. Várom a húsvéti gyülekezést. Lesz nyúl is.

Csak nagypapa hiányzik, meg a bugylibicskás történetei, amiket mindig áhítattal hallgattam.

Covid látogatás

Azt mondta, harcolni jött. Meglepődtem.

Azt nem szeretném,- mondtam neki határozottan. Ahhoz nincs kedvem, erőm sem, alkalmatlan lennék bármiféle csörtére, de ennek ellenére felvettem egy "en gard" állapotot, arra az eshetőségre, ha mégis tűzharcba keverednénk egymással. Néhány nap után a tudomásomra hozta, hogy esze ágában sincs elmenni, sőt, egyre mélyebben ásta belém magát. Behatolt a sejtjeimbe, szöveteimbe, pusztítani kezdett és már nem voltam ura a helyzetnek, félni kezdtem tőle. A félelem nagyúr, még több félelmet gerjeszt, szorongást generál, de tudtam azt is, hogy fontos irányjelző lehet. Amikor már a tüdőmet is megtámadta és az életet adó tiszta levegő után kiabáltak a sejtjeim, éreztem, hogy nagy a baj. Tudtam, hogy valaminek itt és most történnie kell.  A gyors orvosi beavatkozásnak köszönhetően, viszonylag gyorsan, de visszaminősültem egy csecsemő minőségbe, s az oxigénpalack vált majdnem két hétre az éltető köldökzsinórommá.

A testemben megjelenő égető, csontig velőig hatoló fájdalom viszont elviselhetetlen volt.

Napokon keresztül égett bennem a belső tűz, ami felrobbantotta testemben az idegen betolakodót, aki terjeszkedni kezdett, forró lávaként folyt el bennem,s minden nap egyre nagyobb helyet foglalt el tüdőm térképén. Éjjel jöttek a rémálmok, előző életek eseményei is bekapcsoltak, mintha már ismertem volna valahonnan ezt a fájdalmat. Az elme kombinál, gerjeszt, összeesküvés elméleteket gyárt,éberen tart, kontrollál, nehéz vele ilyenkor bánni. Meg kell szelídíteni, megnyugtatni, csitítani, mint egy kisgyereket, hisz nem tudja, hogy mi történik vele, mert a haláltól fél.

Egyik éjjel, belső élményképeim beaktiválódtak, amikor bábaként egy falusi család első gyermekét segítettem volna a világra, de a baba feje beszorult a szülőcsatornába, minden tudásom, igyekezetem ellenére, nem tudtam megsegíteni a folyamatot, megmenteni a babát, s a csecsemő meghalt. Akkor ellenem fordult az egész falu, menekülnöm kellett, egészen az erdő széléig követtek, kövekkel dobáltak, kiabáltak, majd boszorkányként elégettek. Ez a trauma az egész testemben hatalmas félelmet generált, beleégett a lelkembe is. Magam előtt láttam a hatalmas máglyát, amint meggyújtják alattam. Éreztem megpörkölt bőröm, majd égett húsom szagát, majd az egész testem fájdalmát, mely rövid idő múlva megadta magát. Csak néztem fentől, ahogy a tűz még parázslott, de már nem égetett, nem bántott.

Hirtelen felébredtem,nyugtalanság érzése töltötte el a lelkem. A ruhám csurom víz lett. Mintha az égető tüzet ez a hirtelen jött emlékbetörés felerősítette volna. Ömlött a víz a testemből napokon keresztül, mintha egy érzelmi cunami szabadult volna el bennem. Minden éjjel és nappal is többször száraz ruhát kellett cserélnem. Tűzangyalok dolgoztak igen szorgosan odabent.

Egyik nap elindultam egy másik dimenzió felé, megadva magam az ismeretlennek. Gondolataimban már készült a leltár,mit hagyok örökül itt maradt szeretteimnek, amikor valaki megérintette a mellkasomat és annyit mondott. "Élj, lélegezz!! És ez a Hang, többször, mint egy mantrát ismételte ezt a mondatot a fülemben. Élj, lélegezz! És ez egész éjjel így ment, mire végre elaludtam. A viharos, többnapos harcnak egyszer csak vége lett.

Kora reggel ki tudtam nyitni a szemem,s az ágyam mellett ült egy Irgalmas nővér.

A könnyeimmel küszködtem, nehezemre esett a szavakat is megformálnom, de éreztem, hogy minden egyes gondolat által tisztulok. Tisztul a világ bennem. Tudtam, hogy ez egy tisztítótűz volt, ami végigsöpört bennem, egy hurrikán energiájával. Kiégetett mindent, ami nem odavaló, ami nem szolgál már, amire nincs szükségem. Születőben van egy új világ csírája bennem. És ez boldogsággal, örömmel töltötte el a lelkem.

Belenéztem a nővér két kék szemébe, láttam benne a végtelen világegyetemet, az egységet teremtő mély szeretetet, majd hallgattam gondolatait.

"Ami veled történik, az maga a beavatás. Beavatás az új életedbe. Egy új esély, egy új lehetőség, mely megnyílik most a számodra.

Amikor Keresztelő Szent jános a Jordán folyó vizében megkeresztelte a hozzá fordulókat, -mesélte, akkor nemcsak meghintette őket a folyó vizével. Ott alámerültek a folyóban az emberek. Ez egy alámerülés, tapasztalás, ami a Te életedhez elengedhetetlenül szükséges volt. Lehet, hogy valamit el kell engedned, meg kell változtatnod ahhoz, hogy tovább tudj lépni. Ez kellett a változáshoz. És a hit.

A szívemet elöntötte a hála érzése,s a végtelen szeretet.

Ami maradt, az egy kegyelmi állapot. Minden összedőlt, rommá dőlt bennem, de elkezdődött valami újnak a megszületése egy belső építkezésnek a folyamata is.

Szenvedésből, fájdalomból születnek a legnagyobb csodák. Mint ahogyan a mesékben is, a mesehősöknek próbákat kell kiállniuk, végig kell menniük belső és külső folyamatokon, hogy változni, fejlődni tudjanak. Folyamatosan születtek meg bennem a felismerés morzsák. Azon az úton kell járnom, ami az enyém. Senki és semmi nem téríthet el attól, hogy azt tegyem, amiért ideszülettem, amiben hiszek. Megértettem, most is, és annyiszor, már, hogy a betegség áldás és nem büntetés. Megértettem, hogy teljesen mindegy, hogy minek nevezzük. Ennek a találkozásnak meg kellett történnie, hogy kiemeljen, hogy tisztítson, hogy felemeljen. Ez egy nagy próbatétel volt, a fejlődéshez szükséges állomás, amihez elsősorban teljes megadásra és elfogadásra volt szükség.

Kedves Te! Bárminek is nevezhetnélek,teljesen mindegy. Hálás vagyok, hogy találkoztam veled. Hogy meghívhattam a csatát az új életemért. És a köldökzsinórra sincs már szükségem. Élek. Egyedül lélegzem.

Kérlek benneteket, ne féljetek! Fogadjátok, ami jön. Teremtsetek egy szebb, jobb világot, és kezdjétek magatokban a változást!

És ez így van jól.

Párbeszéd

-Szeretsz? Ne kérdezd annyit

-Vágyom rád! Te dolgod!

-Ma döntést hozok! Nem ígértem semmit, hiszen tudod.

-Akkor csak játszol velem? Nem értem a kérdést.

-Én ugrok, ha hívsz, de utána mindig elküldesz. Te is tudod, hogy bármikor jöhetnek.

-De én csak rád vágyom. De nekem ott van a családom.

-Azt mondtad, hogy ez majd másképp lesz. Majd egyszer, de nem most.

-Meddig várjak? Még nem állok készen.

-Mindig ezt mondod. Mert így is gondolom.

-Ezt ne csináld tovább velem! Nem értem, miről beszélsz.

-Hát elég volt! Nem leszek örök második! Drágám, te vagy az első, s az is maradsz.

-Nem hiszek neked, elfáradtam. Öt éve hitegetsz. Bízz bennem, megoldjuk.

-Annyira szeretlek, bármit megtennék érted! Tudom szívem!

-Akkor lépj! Majd egyszer, de nem most.

-Meddig várjak? Még nem állok készen! Légy türelmes!

-Már tíz éve türelmes vagyok. Drágám, te egy csoda vagy!

-Már nem hiszek neked. Beteg lettem. Majd meggyógyulsz.

-Ezt te nem érted. Dehogynem, minden rendben lesz.

-Semmi nem lesz rendben. Meghalok. Persze Kicsim, majd egyszer mindnyájan .

-Még mindig nem érted. Csak egy kis türelmet kérek!

-Már nincs időm. Jó, akkor holnap elmondom a feleségemnek.

-Semmi értelme. Nem értem.

-Kérlek, engedj el! Szeretlek!

-Ezt eddig nem mondtad ki! Akkor most mondom.

-Már késő….. De hiszen….

Mamabetű

Emlékszem a napra, amikor anyámmal egyszerre kacagtunk fel séta közben. Észrevettem a bal kézfejünk alatt futó erezetben, egy jól kivehető, ''M' betű képét. Ez volt a közös tetkónk. Hú, de megörültem! Anyám monogramjával lélegzem.

A jobb kezem hüvelykujján pedig van egy anyajegy. Apámnak is, csak az övé kissé szétfolyósabb. Életmentő örökségként tekintettem mindkettőre, főleg a tesi órákon.

- Sorakozó! - kiabálta a szájában megőrölt fröcsögő diódarabkákkal Péterbá.

- Jobbra igazodj! Balra át!

Lenéztem a kezeimre. Anyám monogramja és apám anyajegye mentett meg a szégyentől.

Balkezesnek születtem, mint az apai nagyanyám, de apám nővére is az volt, így a szüleim ezt természetesnek vették. Azt mondták, hogy mindenki másként egyforma. Én is így gondoltam volna, de a tantó néni gyakran felhívta a figyelmemet a fogyatékosságomra.

- Őzgidácska sete, suta.

- Mit jelent a suta? - Ki tudja? És hosszan a szemembe nézett.

- Miért nem a "seté"-t kérdezte? - gondoltam magamban. Annak tényleg lett volna értelme. Amál néni setét - vágtam volna rá, de helyette segélykérően néztem a tetkómra.

A következő nyáron megtanultam jobb kézzel írni, mint a többi gyerek.

Pedig addig különlegesnek éreztem magam, mint epertortán a lépesméz.

Aztán jött a matek. A családban sok jó matematikus volt, kiváló logikai elmével rendelkező okostojás. Én nem. És jött Anna néni, a matektanár.

- Bezzeg a nővéred!

Igazi pedagógus. Tudta, hogyan lehet a testvéreket még jobban összeugrasztani. Ilyenkor a szadista hajlamú Drakulát hívtam segítségül. Álmomban elképzeltem egy vércserés támadást a nővéremmel, ahogyan kiszívom, elveszem, kivágom, majd beteszem és másnap nálam is működik. Gyakran imáimba idéztem a hírhedt vérszívót, kértem, hogy büntesse meg Anna nénit. Drakula kegyetlenül dolgozott. Másnap meglepődtem, amikor a kicsi, töpörödött ördögfajzat a nyikorgó ortopédcipőjében mégis besétált a tanterembe.

A magyar?

Azt jól tudja, a nagybátyja költő, sok firkász is  volt korábban a családban.

De a biológiát miért nem érti? Azért, mert hülye a tanár. Nem mindig a gyerekben van a hiba. Különben is az tuti kódolva van a zsigereiben. Az apja biológus, ez szinte a génekkel együtt öröklődik.

De mi van a kémiával? Józsi, a kémikus nagybácsi kitérne a hitéből, ha megtudná, hogy bukásra áll ez a gyerek. Még jó, hogy meghalt, mert nagyon szégyellné magát gömblombikos munkatársai előtt. Neki mindig nagyon fontos volt elmondania, hogy náluk az összes húsz gyerek tehetséges, kimagasló intelligenciával rendelkezik és szereti a kémiát, de legfőképpen a naftalin illatát.

Én vagyok a kakukktojás.

Emlékszem, amikor megkérték a kezemet. Arra már nem, hogy melyiket, mindenesetre jobbnak láttam mindkettőt kinyújtani az oltár előtt, bízva abban, hogy leendő férjuram majd kiválasztja, melyikre van éppen szüksége. Balfácán. A gyűrűt leejtette, a házasság sajnos balul sült el.

Felnőttként gyakran gyötörtek rémálmok.

- Anyuka!

- Akkor milyen kezes a gyerek?

- Anyuka miért nem tud erre válaszolni?

- Háát, mindkettő. Tulajdonképpen írni is tud oda-vissza, tükörírással, s ez annyira különleges kérem szépen.

-Anyuka! Itt nagy a baj. Ez a legrosszabb diagnózis, ami örökölhető. Kiszámíthatatlan, tervezhetetlen vele a munkafolyamat. Ezt selejtnek hívjuk.

Ez már nemzeti ügy. Belügy. Aki ellenáll, megbüntetik. És ne merjen ellenkezni. Itt rendnek kell lennie. A kétbalkezes egyének veszélyesek a társadalomra. De nem Ügyet--lenek.

Reggelre kivert a víz.

Bal lábbal ébredtem. Jobbnak láttam, ha gyorsan felöltözöm és kiosonok az ajtón.

És mihez kezdjek most mindezzel?

Lenéztem a kezeimre, s láttam, ahogy anyám monogramja rám mosolyog.